The Artist – A némafilmes (The Artist)
Soha életemben nem láttam némafilmet, de fekete-fehér
mozgóképet már igen. A filmzenékbe pedig John Williams miatt szerettem bele. A
21-dik század első némafilmje ráébresztett, hogy miért is jött létre a
mozgókép, mit jelent együtt közösen, és csendben filmet nézni? Miért
filmszínházak voltak anno és nem „mozik”? Bár hihetetlenül unalmas lenne hang
nélkül nézni filmet nézni, de „A némafilmes” erre is választ ad. A történet
1927-ben kezdődik, amikor egy híres, ünnepelt némafilm színész összetalálkozik táncos
statisztának jelentkező fiatal lánnyal. Kapcsolatuk az elején szinte
érdektelennek mondható, de szépen lassan kibontakozik! A lány (Peppy Miller)
ambíciózus és kitartó mivolta meghozza sikerét és lassan kúszik feljebb a
stáblistán, egyre nagyobb szerepekhez jutva jut el a csúcsra! A férfi (George
Valentin) eközben aggódni kezd, hiszen megjelenik a hangos film, ami egyre
inkább, végül teljesen kiszorítja a némafilmeket, mert a stúdió(k) nem
akar(nak) többet készíteni, az embereket már nem érdekli. George sem adja fel,
saját erejéből folytatja tovább a némafilmek készítését.
Szerény véleményem szerint, a francia és spanyol filmek
sokkal bátrabban közelítenek meg az USA (és szinte bárki más) által elkerült
témákat. Talán a legnagyobb rizikót vállalták napjainkban a készítők azzal,
hogy némafilmet készítettek. De jól tették, hogy kockáztattak, mert az
eredményen látszik, hogy mindent beleadtak, és kiváló mű készült, ami minden
filmes elismerést méltó módon zsebelhetett be. Anno még a filmeknek nem volt
hangsávja, élő (szinfonikus) zenekar játszott, miközben a közönség egy színház
szerű nézőtéren figyelte a filmvásznon pergő hangtalan eseményeket, amik
legalább annyira elvarázsolták a közönséget, mint napjainkban a 3D filmek
szinte mindenkit!
Aki megnézi a „The Artist” c. filmet láthatja, hogy a
legfontosabb a filmben a színészi a játék a tekintet legapróbb rezdülésétől
kezdve egészen drámai megnyilvánulásokon keresztül a néma csöndig, hogy
hihetetlen! Itt nem csak az számít, hogy éppen valamelyik Hollywood-i
filmcsillag vonja el figyelmünket, akivel sikeresen eladták a készítők a
mozijegyet a nézőknek, hanem a némaság, szavak hiányának, ereje, amit mimika,
gesztusok, emberi gondolatok és képzelőerő kelt valóságra a mozivásznon a
színész segítségével a tisztelt publikum számára.
A másik fontos dolog, hogy itt nincsenek effektek, amiktől
dobhártyánk is majdnem beszakad. Viszont a két főszereplő tökéletesség
színvonalát súroló színészi játékának, hasonlóan precízen kiválasztott érzelem
dúsnak mondható zene teszi majdnem tökéletessé a némafilm élményét!
Feledkezzünk meg a klisék és sablonok térhatásúvá alakult világában mindenről
és engedjük át magunkat a képzeletünk, a színész játékának és élvezzük azt,
amit látunk. Hiszen a valóságban is legtöbbször 3D szemüveg, szavak nélkül kell
megérteni a másikat!
Akit nem lehet elfelejteni, az Geroge Valentin kutyája,
Uggie, aki már önmagában túlszárnyalja Chaplin-t is. Ez talán kicsit túlzás, de
szinte gazdájával együtt él, mozog, játszik, mint ha a része lenne. Kicsit
ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor „Az arany iránytű” c. filmben az emberek
lelke daemon-ja, a gazdája mellett él, egy llat formájában. Persze George vágyakozásának
tárgya Peppy Miller, de a kutyája uggie, hűséges barátjaként, tökéletes
színészként mindig vele van!
(A kritika minden esetben kizárólag az író véleményét mondja el. A kritika bármely célú további felhasználása kizárólag az írója előzetes hozzájárulásával lehetséges! – The reviews presents, showing exclusevly only just the author’s (writer’s) oppinion! The reviews any kind of additional use allowed only with the author’s contribution! All Rights Reserved! 2012 – Erno Szarka)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése