Extremely Loud and Incredibly Close (Rém hangosan és írtó közel) - kritika

Rém hangosan és írtó közel (Extremely Loud and Incredibly Close) - kritika (review)

A film a 2011. szeptember 11. szörnyű történései után játszódik. A főszereplő Oskar Schell (Thomas Horn) mindig is közel állt az őt dícséretes módon tanító, nevelő édesapjához (Tom Hanks). Mindig kutat, keres, felfedez, tanul valami újat Oskar. Azonban rajtuk kívülálló okok miatt elveszti édesapját. A férfi halálát, az édesanya karakterét tényleg jól megformáló Oscar-díjas Sandra Bullock remekül hozza el számunkra. Ettől függetlenül remek színészeket láthatunk a mellékszerepekben is, úgy, mint Max Von Sydow vagy Jeffrey Wright és Violda Davis. Annak ellenére, hogy a „kicsi a világ” mondás itt is beigazolódik, mint az életben olyan sok alkalommal azt bárki megtapasztalhatja, nem éreztem azt, az átütő erejű drámaiságot, amit egy terrortámadás túlélői szeméből lehetne kiolvasni.

Persze egyik színész alakításával sincs különösebb probléma, ennek ellenére leginkább a főszereplő srác Oskar rendkívül erős félelme végig kísér minket és a vászon tartja figyelmünket. A fiú, apja halála után a gardróbban talál egy kulcsot, és meggyőződése, hogy ez egy újabb rejtély megoldását jelenti, amit szeretett édesapja hagyott rá. New York városának mondhatni szinte egészét szeretné bejárni, de persze ez hatalmas feladat, lehetetlen kihívás elé állítja önmagát. Hogy lehet megtalálni egy kulcshoz tartozó zárat a nagy almában?

A film a tőle elvárt drámaiság mellett, a főszereplő nagy nevektől elvárható hatásos alakítás is elmarad. Bár reménykedhetnénk, hogy egy kisfiú elszántsága meggyőz minket arról, hogy a lehetetlen nem létezik, de materializálódott és a pénz mozgatta világunkban ez sajnos még Sandra Bullock és Tom Hanks szülői párosként való vásznon történő tündöklése sem képes elhitetni velünk. Bár a „roadmovie” érzetét keltő keresés közben Oskar sok emberrel találkozik, a végén a nem várt eredmény ellenére, inkább csalódást kapunk, mondhatni elmarad a drámai katarzis. Meglesz a kulcshoz tartozó zár, kiderül, hogy milyen rejtélyt foglal magában egy iskolás kisfiú által talált kulcs?

Mindenki másként dolgozza fel a félelmet, ami akár akadályozhat is másokat az életben, amire szintén remek példát kapunk a film végén, azonban még ez sem érezteti velünk, hogy valóban hatásos drámát láttunk. Talán, ha a magyar vagy londoni parlament épületébe, esetleg a Pisa-i ferdetoronyba csapódott volna néhány repülőgép, akkor közelebb éreznénk magunkhoz egy tőlünk távol lévő ország eseményeit, amivel foglalkozó filmek közül a „Rém hangosan és írtó közel” c. alkotás egyértelműen az amerikai közönségre, talán az egyedül maradt, csonka családokra, és a tragédia valamennyi, azt testközelből megtapasztalt túlélőjére próbál hatni. Sajnos a cím ellenére nem sikerült rémesen közel hozni kis hazánkhoz a terrortámadás után maradt sokkot, drámát, még a Hollywood-i sztároknak sem.

(A kritika minden esetben kizárólag az író véleményét mondja el. A kritika, bármely céllal történő további felhasználása kizárólag az írója előzetes hozzájárulásával lehetséges! – The reviews presents, showing exclusevly only just the author’s (writer’s) oppinion! The reviews any kind of additional use allowed only with the author’s contribution! All Rights Reserved! 2012 – Erno Szarka) 

The Artist – A némafilmes - kritika - The Artist - review

The Artist – A némafilmes (The Artist)

Soha életemben nem láttam némafilmet, de fekete-fehér mozgóképet már igen. A filmzenékbe pedig John Williams miatt szerettem bele. A 21-dik század első némafilmje ráébresztett, hogy miért is jött létre a mozgókép, mit jelent együtt közösen, és csendben filmet nézni? Miért filmszínházak voltak anno és nem „mozik”? Bár hihetetlenül unalmas lenne hang nélkül nézni filmet nézni, de „A némafilmes” erre is választ ad. A történet 1927-ben kezdődik, amikor egy híres, ünnepelt némafilm színész összetalálkozik táncos statisztának jelentkező fiatal lánnyal. Kapcsolatuk az elején szinte érdektelennek mondható, de szépen lassan kibontakozik! A lány (Peppy Miller) ambíciózus és kitartó mivolta meghozza sikerét és lassan kúszik feljebb a stáblistán, egyre nagyobb szerepekhez jutva jut el a csúcsra! A férfi (George Valentin) eközben aggódni kezd, hiszen megjelenik a hangos film, ami egyre inkább, végül teljesen kiszorítja a némafilmeket, mert a stúdió(k) nem akar(nak) többet készíteni, az embereket már nem érdekli. George sem adja fel, saját erejéből folytatja tovább a némafilmek készítését.

Szerény véleményem szerint, a francia és spanyol filmek sokkal bátrabban közelítenek meg az USA (és szinte bárki más) által elkerült témákat. Talán a legnagyobb rizikót vállalták napjainkban a készítők azzal, hogy némafilmet készítettek. De jól tették, hogy kockáztattak, mert az eredményen látszik, hogy mindent beleadtak, és kiváló mű készült, ami minden filmes elismerést méltó módon zsebelhetett be. Anno még a filmeknek nem volt hangsávja, élő (szinfonikus) zenekar játszott, miközben a közönség egy színház szerű nézőtéren figyelte a filmvásznon pergő hangtalan eseményeket, amik legalább annyira elvarázsolták a közönséget, mint napjainkban a 3D filmek szinte mindenkit!

Aki megnézi a „The Artist” c. filmet láthatja, hogy a legfontosabb a filmben a színészi a játék a tekintet legapróbb rezdülésétől kezdve egészen drámai megnyilvánulásokon keresztül a néma csöndig, hogy hihetetlen! Itt nem csak az számít, hogy éppen valamelyik Hollywood-i filmcsillag vonja el figyelmünket, akivel sikeresen eladták a készítők a mozijegyet a nézőknek, hanem a némaság, szavak hiányának, ereje, amit mimika, gesztusok, emberi gondolatok és képzelőerő kelt valóságra a mozivásznon a színész segítségével a tisztelt publikum számára.

A másik fontos dolog, hogy itt nincsenek effektek, amiktől dobhártyánk is majdnem beszakad. Viszont a két főszereplő tökéletesség színvonalát súroló színészi játékának, hasonlóan precízen kiválasztott érzelem dúsnak mondható zene teszi majdnem tökéletessé a némafilm élményét! Feledkezzünk meg a klisék és sablonok térhatásúvá alakult világában mindenről és engedjük át magunkat a képzeletünk, a színész játékának és élvezzük azt, amit látunk. Hiszen a valóságban is legtöbbször 3D szemüveg, szavak nélkül kell megérteni a másikat!

Akit nem lehet elfelejteni, az Geroge Valentin kutyája, Uggie, aki már önmagában túlszárnyalja Chaplin-t is. Ez talán kicsit túlzás, de szinte gazdájával együtt él, mozog, játszik, mint ha a része lenne. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor „Az arany iránytű” c. filmben az emberek lelke daemon-ja, a gazdája mellett él, egy llat formájában. Persze George vágyakozásának tárgya Peppy Miller, de a kutyája uggie, hűséges barátjaként, tökéletes színészként mindig vele van!

(A kritika minden esetben kizárólag az író véleményét mondja el. A kritika bármely célú további felhasználása kizárólag az írója előzetes hozzájárulásával lehetséges! – The reviews presents, showing exclusevly only just the author’s (writer’s) oppinion! The reviews any kind of additional use allowed only with the author’s contribution! All Rights Reserved! 2012 – Erno Szarka)